CARPE DIEM? SOSE HALUNK MEG!

De főként nem öregszünk. Akár a gyermekek. (S ha esetleg van valami keresztfélénk, azt cipeljük.)

A gyermeki kíváncsiság határtalan. Kortalan. Ez tény.

Ugye nektek is megtanították már egészen kicsi korotokban, hogy holmi idegen bácsikkal nem paktálunk csak úgy le minden ok nélkül (nem számít milyen szép kunsztokat tud csinálni), s hogy sajnos előfordulhatnak rámenős, erőszakos bácsik is, akik csúnyán tudnak vigyorogni. Könnyen ítélkező faj vagyunk mi, emberek, s álmunkban sem gondolnánk, hogy van, aki a bácsik közül épp gyakorlati vizsgaidejét tölti. Ha vizsgázik az ember, akkor izgul. Ez természetes. Mi is. Pláne, ha nem tudjuk előre, hogy miből, hogy mit kell mondanunk, csinálnunk, egyáltalán mit is kérdezhetnek, főleg, ha életünk első ilyen megmérettetésén készülünk átesni, ellenben több, mint másfél évtizednyi felkészülési időt kapunk vizsgastratégiánk kidolgozására. Azzal viszont tisztában vagyunk kezdettől fogva, hogy pótvizsgázni már soha a büdös életben nem lesz lehetőségünk (lehet, hogy a vizsga sem a büdös életben fog sorra kerüni), ráadásul a vizsgabiztos történetesen egy tőlünk 28 évvel fiatalabb, soha nem látott egyén, aki még saját magáról sem tudja, hogy pozícióját tekintve vizsgabiztos.

S hogy a vizsga miként sikerült? Fogalmunk sincs még egyenlőre, nem a mi tisztünk eldönteni. Ellenben van egy Úr, aki tudja, pontosabban annak az úrnak van egy kerületi megbízottja. Neki már van fogalma róla.

Tapasztalt vizsgabiztos.